20. fejezet
Viktória nézőpontja
Az evőeszközök porcelánon csörömpölése visszhangzott a fényűző étkezőben, éles ellentétben a felszín alatt sercegő feszültséggel. Mire visszatértem, a díszes mahagóni asztalt a családom vette körül, arcukat a csillár lágy fénye világította meg. Isabella, szőke haja a vállára hullott, Alexander mellett ült, nevetése úgy csilingelt, mint a szélcsengők. Valami, amit nem igazán tudtam megnevezni, visszhangzott bennem. Erőltetett mosolyt erőltettem az arcomra, és becsusszantam a maradék székbe, beékelődve apám és Alexander közé.
Elkezdődött az étkezés, gyönyörűen elkészített fogások sora, amelyeket alig kóstoltam meg. Apám csacsogása valami üzleti megállapodásról beleolvadt a háttérzajba. Lézerfókuszban Julianra szegeztem a figyelmemet, akinek sötét és átható tekintete rám szegeződött. Nem egy futó pillantás volt; egy kitartó, nyugtalanító tekintet volt, amitől az égnek állt a tarkómon a szőr. Valahányszor találkozott a tekintete, valami megfejthetetlen villanás villant a szemében, mégsem tett kísérletet, hogy elfordítsa a tekintetét, nyilvánvalóan semmibe véve a társasági illemszabályokat, és ami még fontosabb, a kényelmemet.