249. fejezet

Sándor nézőpontja

A labda tompán koppant a téglafalon. Újra és újra. A tenyerem már rég nem érezte. Mezítláb feküdtem a kavicson, a nap olyan alacsonyan ereszkedett le, hogy aranyba festette a barna homokkő árnyékait. Nem terveztem, hogy egész délután itt álldogálok, de néha a csend hangosabb minden másnál.

Mielőtt megláttam volna őt, hallottam a kaput, a szándék fémes csilingelését. Nem kellett odanéznem, hogy tudjam, Luca az.