218. fejezet
Sándor nézőpontja
A parasztház verandájának szélén álltam, és néztem, ahogy az utolsó aranycsíkok is elhalványulnak az égről. Victoria haragjának visszhangja, ahogy rám nézett – mintha már nem is számítanék – mélyebben hatott, mint vártam. Nem azért, mert meglepődtem, hanem mert utáltam, hogy még mindig törődöm vele. Hogy ekkora távolságtartással a szemében tudott rám nézni... mintha egy árnyék lennék, amit már rég kinőtt.
És Luca – persze, mindig a fényes páncélú lovagot játssza. Védi, úgy kapaszkodik belé, mintha a lány lenne a zsákmánya, amiért elviseli a tökéletes férfi fájdalmát, amit csak úgy tesz, mintha hordozna. Ma láttam a szemében. Nem bízik bennem. Jó. Nem kellene.