169. fejezet

Viktória nézőpontja

Ajkai először lágyan, tétovázva súrlották az enyémeket, mintha csak próbára tenné a helyzetet. Egy részem tudja, hogy ez helytelen, hogy ettől csak még bonyolultabbá válik a helyzet. Mégis, nem húzódom el elég gyorsan. Leheletének melege, érintésének ismerőssége – mindez veszélyesen mámorítónak érződik.

Mielőtt észbe kapnék, a csók elmélyül. Keserédes, tele mindennel, ami valaha az övé volt, és mindennel, amit elvesztett. Ujjai a hajamba gabalyodnak, közelebb húznak, mintha attól félne, hogy eltűnök, ha elenged. Kezeim a vállára érnek, gyengén eltolják magamtól, de ösztönösen erősebben szorít. Kétségbeesés érződik abban, ahogy ajkai az enyémeken mozognak, egy könyörgés, amit nem akarok tudomásul venni.