142. fejezet
Alexander nézőpontja
Másnap reggel korán kikeltem az ágyból. Kint még sötét volt, a levegő sűrű volt a hajnal előtti csendes csenddel. Átfuttattam a kezem a hajamon, és lassan kifújtam a levegőt, miközben lerúgtam magamról a takarót. A testem tiltakozott a korai időpont ellen, de nem törődtem a végtagjaim merevségével. Újra kellett kezdenem. Felfűztem a futócipőmet, jobban összehúzva, mint kellett volna, mintha a fizikai földelés segíthetne lenyugtatni a nyugtalan elmémet.
Kilépve a szabadba, a friss reggeli levegő körülvett, élesen és élénken. Az ég mély indigókék maradt, a horizonton alig látszottak a napfelkelte első jelei. Vettem egy mély lélegzetet, teleszívtam a tüdőmet, mielőtt egyenletes tempóban elindultam volna. Lábam ritmikusan érte a járdát, a halk puffanás összhangban volt a szívem egyenletes dobogásával. A futás lett a szentélyem, az egyetlen alkalom, amikor az elmém nem volt tele megbánásokkal és kimondatlan szavakkal. A levegő frissnek érződött a bőrömön, és egy rövid pillanatra hagytam, hogy a mozgás előrevigyen, csak az előttem álló útra koncentrálva.