141. fejezet
Sándor nézőpontja
Csendesen csuktam be Victoria szobájának ajtaját, beszélgetésünk súlya ott lebegett a fejemben. A feszültség még mindig a bőrömhöz tapadt, minden lélegzetvételt nehezebbnek éreztem. Végigsétáltam a félhomályos folyosón, lépteim halványan visszhangoztak a fa padlón. A házat a lámpák meleg, aranyló fénye fürdette, hosszú árnyékokat vetve, amelyek a múltunk szellemeiként villództak. Egy pillanatra megálltam, és a falon lógó bekeretezett képekre pillantottam – pillanatképek egy olyan életről, amelyet magától értetődőnek vettem. Képek Victoriáról és rólam abból az időből, amikor még boldogok voltunk, a mosolyunk tehermentes volt, a kezünk habozás nélkül összefonódott.
Ahogy közeledtem a nappalihoz, a szüleimet a szokásos helyükön találtam ülve, arcukon a túl sokat látottak fáradtsága látszott. Anyám nézett fel először, gyengéd tekintete az enyémet fürkészte.