397. fejezet Ő a válaszok az imáimra
Leonardo tekintetét elnyelte a kielégíthetetlen vágy, hogy lássa Sofia arcát, amint Genovába lépett. Őrülten sietett haza, lényének minden szála lüktetett a szeretett feleségétől való elválás fájdalmától. Úgy érezte, nem tud túlélni egy percet sem a jelenléte nélkül, vágyott rá, hogy ránézzen, érezze az érintését, hogy tudja, valóban él. Minden egyes másodperc nélküle lassú és gyötrelmes halálnak tűnt.
Leonardo szíve a repülőtér kijárata felé rohanva vert a várakozástól. A kocsija várta, ő pedig gyorsan elhelyezkedett benne, és felszólította a sofőrt, hogy menjen gyorsabban. Az otthonába vezető hosszú út elviselhetetlennek tűnt, türelmét megviselte az őt felemésztő könyörtelen vágy. Ahogy az autó megállt a pazar kastélya előtt, Leonardo nem vesztegette az idejét. Kiugrott a járműből, és berohant, tekintetével Sofiát keresve. Apja és nagybátyja a nagyteremben ültek és beszélgettek, míg unokatestvérei a közelben időztek. Leonardo tekintete azonban csak Sofia arcát kereste, kétségbeesetten kereste őt. Kétségbeesett szeme a szobát pásztázta, de a nőt sehol sem látta. Bizonyára órákkal előbb érkezett meg. A szorongástól elragadtatva nem tudta nem kiabálni a nevét. – Sofia!
Nevének hangja buzgó imaként szökött ki ajkán. A teremben tartózkodók figyelme azonnal felé fordult. Odasiettek hozzá, aggodalom vésődött az arcukra.